Érkezés

Szeptember 22-ét írunk. 

Reggel hétkor dobott ki az ágy Magyarországon. Alig bírtam ébren maradni, de tudtam, hogy muszáj elkezdenem a készülődést: túl nagy dolog történik ma velem ahhoz, hogy ne legyen hozzá jó a sminkem. Túl fontos a mai nap ahhoz, hogy rányomjak a szundi gombra. 

Még mindenki aludt rajtam kívül. A szüleim, és a nővérem is, szóval óvatosan lopakodtam ki a fürdőbe, hogy elkezdjem a reggeli rituálémat. Igazából egy negyed órás, max húsz perces sminkelésről beszélünk jelen esetben. Gyors alap az arcra, majd hajcsekk, és kész is voltam. 

És persze nem is én lettem volna, hogyha a körmöm lakkozását, nem az indulásom reggelére hagyom! Szóval még ezt is sikerült a reggelembe beiktatnom. 

Majd szépen lassan kezdett ébredezni a család: először a nővérem, majd édesanyám, majd nevelőapukám. 

Mindannyian kapkodtuk ide-oda a fejünket, hogy még véletlenül se hagyjak otthon valamit, hiszen nem a szomszédba ugrok át pizsipartira. 

Mondhatom nyugodtan, hogy nem féltem. Mert konkrétan rettegtem. A repülőtérre vezető úton, alig mertem beszélni, mert attól féltem, hogy elsírom magam. Ahogy végignéztem, hogy anya sír, és el-elvonul valahova törölgetni a könnyeit, a szívemet mardosta. De pontosan tudta ő is és én is, hogy már pedig én eltökéltem magam, és nem futamodok meg az utolsó pillanatban. Kész voltam arra, hogy belevágjak az ismeretlenbe.

A nagybetűs ANGLIÁBA. 

A repülőtéren a gyors búcsú után, nem, nem mentem azonnal becsekkolni. Ó, ugyan, volt még egy találkám! A nagyjából fél órás várakozás és telefonos segítség után megtaláltuk egymást végre barátnőmmel, hogy átadja nekem a búcsúajándékát: egy kulcstartót, aminek az egyik oldalán egy közös képünk van, a másik oldalon meg...a húga. Igen. Ugorjunk. 

A legnagyobb félelmemmel kellett ezek után szembenéznem: életem első repülésén egyedül repülni, úgy, hogy fogalmam sincs mi hogyan működik. Hova kell mennem, mit kell csinálnom. 

Kezdjük az első nem éppen pozitív élménnyel: becsomagoltattam a bőröndömet a repülőtéren. Az én hibám is, így van, de rettentően féltem. Az agyam annyira máshol volt, hogy nem figyeltem, hogy mikor kifizettem, az amúgy pofátlanul drága csomagolást, egy forint visszajárót sem kaptam. Na most. Viszlát hat ezer forint, amit kapnom kellett volna, jó volt veled. Az volt a baj, hogy ez már csak itt jutott eszembe, Lutonba.

Maga a becsekkolás, csomagfeladás, biztonsági ellenőrzés simán ment. Kis telefonos segítségkérés után, simán ment. Fogjuk rá, hogy simán ment. Magamhoz képest jól ment. 

Majd jött a duty free rész, ahol ugye vásárolhatsz mindenfélét: inni, enni, szuvenírt, sminkeket, bármit. Olyan, mint egy előmennyország, ahol mindent beszerezhetsz még, amit esetleg elfelejtettél. Nekem itt a képzeletbeli kosaramba - mert nem vittem magammal rendes kosarat - került egy kézkrém, és pár szuvenír a családnak. 

És persze mit visz egy magyar magával külföldre szuvenírnek? Így van! Pálinkát, és pirospaprikát! 

Na meg egy kis levendulát a kertből, csak az illata kedvéért. 

Jó tanács: mindig legyen kéznél a beszállókártyád! Rengeteg helyen kérik el, amíg elérsz a beszállásig. És az sem árt, ha az irataid vagy az útleveled kéznél van. Legyenek a zsebedben, vagy a táskád egyik könnyen elérhető részében. Hidd el, megköszönöd magadnak utána. 

25 percem volt még addig, hogy kiírják, melyik kapunál lesz a beszállás, így még leültem enni. 

Készülj fel: minden vagy tízszer drágább, mint egy sima boltban. Egy fél literes víz többe kerül, mint egy két literes kóla. 

Úgy voltam vele, hogy a fenébe is, egyszer élünk, eszek egy kekszet, és veszek magamnak vizet. Életem legfinomabb keksze volt, csak majdnem megfulladtam tőle. Részletkérdés. 

Ezután végre kiírták, hogy honnan indul a gép. Egy elég nagy tömeg indult meg a kivetítő elől, szóval csak követtem a csordát. Itt elkérték az útlevelet, megnézték, és mehettél is tovább, egy újabb duty free részre. Én itt már csak átsuhantam, mert nem akartam már semmit venni. Izgultam, de úgy voltam vele, hogy innen már nincs visszaút. Szóval csak meneteltem szépen előre. 

Mikor felültem a gépre, nem tudtam hirtelen mihez kezdeni magammal. Mit szoktak ilyenkor csinálni az emberek? Elkezdenek olvasni? Telefonálnak? MIT KELL ILYENKOR CSINÁLNI? Gyógyszert bevenni és aludni? Pánikolni? MIT? 

Két telefont intéztem még el indulás előtt a gépen ülve. Majd amikor letettem, egy utolsó üzenetre még volt időm, majd repülő üzemmódba váltottam. 

Az ablakra tapadva néztem, ahogy felszállunk. Ámulatba ejtő volt a látvány. A bedugult fülek már kevésbé voltak ámulatba ejtőek.

Jó tanács: rágó, és fülhallgató. Az életemet mentette meg ez a páros. A légnyomás miatt bedugul a füled, de a fülesből üvöltő zene miatt annyira nem veszed észre, a rágó pedig segít, hogy kiduguljon a füled. Tuti kombó. 

Maga a repülés egyáltalán nem volt megterhelő. Persze, ez emberfüggő, a mellettem ülő pasi például még indulás előtt bekapkodta a kis gyógyszereit, ami miatt egész úton azon agyaltam, hogy vajon mikor dől el a vállamra, mert annyira mélyen aludt tőle. Én maradtam az olvasásnál, a bámészkodásnál, videózásnál, fényképezésnél. 

Majd jött a leszállás. Nem tudom melyik volt királyabb látvány: a felszállás, vagy a leszállás. Talán a leszállás jobban tetszett, nem tudnám megmagyarázni miért. 

Majd jött a káosz. Leszállás, majd szaladás a bőröndömért. De előtte egy kapu,ahol egy gép megnézi az útleveled, miközben neked egy kamerába kell nézned, hogy egyezik-e a dolog. Ha egyezik, átenged, és mehetsz a cókmókjaidért. 

Nos, igen. Készülj rá, hogy a szalag mellett fogsz állni vagy 10-15 percet, mire megérkeznek az első táskák. Erre számolj, ne centizd ki a buszodat,se semmit! 

Miután megvolt a bőröndöm, megvettem szinte profin a buszjegyemet, és kimentem a megállókhoz. 

Nos igen, eddig minden feltűnően jól ment, ezért jön egy plot twist! 

Persze, hogy rossz buszra pakoltam fel elsőre. Sőt, még a fejemet is bevágtam...kétszer: amikor bepakoltam, meg akkor is, amikor rájöttem, hogy rossz buszra pakoltam, ezért le kellett pakolnom. 

Végül némi segítségkérés után, megtaláltam a jó buszt, szóval már csak negyven perc választott el attól, hogy Golders Greenbe érjek, és megismerjem a kis családomat! 

A busz eszméletlen volt: bőr ülések, a plafonon ledcsíkok, hely a töltőnek, és a sofőr is igazi gentleman volt. Nem győztem hálálkodni neki, hogy helyettem pakolta le a 28 kilós bőröndömet a buszról. Innen is köszi buszos bácsi! 

Ide lett megbeszélve a családdal a találka, hogy ide jönnek értem kocsival. Pár percen belül meg is jelent az apuka, és a kislány értem. Nagy mosolyok, majd bepattanás a kocsiba, és indulás haza, ahol várt minket az anyuka és a kisfiú. 

Hendon lett az új otthonom.

A fogadtatás nem lehetett volna ennél szívmelengetőbb. Egy rajzocska kidíszítve matricákkal, csokik a párnámon, és millió kedves szó, és aggódás, hogy jól vagyok-e. 

Nos, köszönöm szépen!

Jelentem, jól vagyok, soha jobban! 

Niki x