Előszó

Üdv az oldalon kedves idetévedő! 

Úgy gondolom nem kezdhetem úgy, hogy egyből durr bele a közepébe, így szeretnék egy pár szót ejteni arról, hogy mi volt ennek a döntésemnek, hogy Au pair leszek, a kiváltó oka, előzménye. És persze, hogy ki is vagyok én. Talán az sem utolsó.

A magam kis 19 évével mertem nagyot álmodni, és nagyot lépni az életben, és eltökéltem magam, hogy Au pair leszek. Hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerüljön végre egy álmom: kiköltözni külföldre, és egy olyan munkát magamnak tudni, amit szívesen csinálok, tiszta szívből, minden erőmet beleadva. 

Miután 2018-ban leérettségiztem, szinte azonnal munkába álltam, de ekkor még csak diákmunkát vállaltam. Végül októberben találtam meg életem első nagybetűs munkahelyét. Imádtam ott lenni. A hangulatot, a munkatársaimat, a főnökeimet. Fogalmazhatnék úgy is, hogy elsőre megfogtam az Isten lábát. Hogy mit hozott nekem ez a munkahely az életembe? Önállóságot, barátságokat, rengeteg tapasztalatot, nevetést, emléket. Mégis, úgy éreztem nem ez az én utam. Még nem. 

Május nyolcadika volt az a nap, amikor Facebookon felfigyeltem egy hirdetésre, ami arra ösztönzi a fiatalokat, hogy legyenek Au pairek. Úgy éreztem nem véletlen az, hogy felfigyeltem rá, így elkezdtem olvasni róla, majd elég gyorsan ráeszméltem, hogy igen, itt van az ideje annak, hogy eltökéljem magam, és végre lépjek. Ekkor tört meg a jég, és regisztráltam be egy közvetítő cég oldalán, hogy érdekelne a program. Kijelöltem a célországokat, amik szimpatikusak voltak, majd elküldtem a jelentkezésemet. 

Ekkor talán még fel sem fogtam, hogy mibe kezdtem bele. Talán kicsit el is hamarkodtam akkor a döntéseimet. Rossz passzban voltam, rossz napjaim voltak, nem voltam a toppon. Úgy éreztem nem tudok itt maradni tovább, lépnem kell, megfojt az ittlét. Egy kalitkában éreztem magam. Utazni akartam, világot látni, új embereket megismerni, menekülni akartam a mindennapjaimtól. Azon kaptam magam, hogy azon töprengek, hogy mit csinálok 19 évesen. Miért akarok már most több évet egy helyen eltölteni, miért kötelezem el magam ennyire, én még élni akarok, látni akarom a világot, tanulni akarok. Úgy éreztem megfojt az, hogy nem azt csinálom, amit a lelkem mélyén mindig is akartam: utazni és tanulni. Kavarogtak bennem a gondolataim, de tudtam, hogy jól döntöttem. Nekem erre van szükségem. 

Még azon a héten közöltem a közvetlen főnökömmel, hogy jelentkeztem erre a programra, és én szeptemberig maradok már csak. Végül augusztus 31. volt az utolsó napom a cégnél. Egyáltalán nem bánom, hogy ott töltöttem el majd egy évet, de azt sem bánom, hogy végül Au pairnek állok. Egyetlen döntésemet sem bántam meg. 

A családdal és a barátokkal már nehezebb volt közölni a dolgot. Lenyeletni velük azt a békát, hogy én pár hónap múlva elköltözöm. Biztos voltam magamba. Ezer százalékosan eltökéltem magam azzal kapcsolatban, hogy költözök, Au pair leszek, kint fogok élni egy idegen országban. Volt, aki az elejétől fogva támogatott benne, és jó ötletnek találta, de volt, akinek idő kellett, hogy elfogadja a döntésemet. Ezer plusz egy embertől hallgattam végig, hogy a vesztembe rohanok, elrabolnak, nem élem túl, eladnak, és a többi szuper pozitív gondolat. De ez sem tudta elvenni a kedvemet az egésztől.

Pár nap elteltével, fel is keresett a cég, és lebeszéltünk egy interjút. Alig vártam azt a napot. Addig mindenki úgy gondolta, hogy ez csak egy fellángolás volt részemről, és úgysem lesz belőle semmi. Majd elmentem erre az interjúra, és világossá vált a körülöttem élőknek, hogy én ezt teljesen komolyan gondolom.

Maga az interjú egy teljesen vidám hangulatban eltöltött óra volt. Meséltem magamról, hogy miért akarok Au pair lenni, mik a terveim a jövőre nézve. Őszinte volt az egész, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy nyomás alatt lennék. Boldog voltam. Boldog, hogy elindultam ezen az úton.

Végre, az ÉN utamon.


Niki xx