2/2

Nos. Azt hiszem a mai nap rettentő nehéz volt, mindenki számára. 

Már korán reggel alakított a család mindegyik tagja, és én is. 

Ma már később keltem, mit tegnap, viszont Hailey korábban felkelt. Háromnegyed hétkor hallottam, hogy szól, így gondoltam lemegyek érte. Nos, az apukája erre a lépésemre nem számítva lépett ki a saját szobájából, hogy bemenjen a kislányhoz, így elég hiányos öltözékben volt, amikor összetalálkoztunk. Sűrű bocsánatkérések közepette (és persze visszatartott nevetés mellett) ment vissza a szobába, én pedig a gyerkőchöz, hogy kivegyem a kiságyból. És meg is kezdődött a nap.

Tanulság: Beszéljétek le, hogy ki megy be reggel a gyerekhez, hogy elkerüljétek az ilyen helyzeteket. Megköszönitek magatoknak, trust me. 

Már a reggelinél éreztem, hogy ez a nap bizony hosszú lesz, Hailey nyűgös és nem hajlandó senkire sem hallgatni. Reggeli után belefért egy kis játék is, majd megkezdődött az öltözködés és készülődés az oviba. 

Nos, itt már biztos voltam abban, hogy ez a nap lefog fárasztani. Hailey nem volt hajlandó sem rám, sem a szüleire hallgatni. Alig akart felöltözni, szinte mission impossible volt, hogy feladjam rá a zoknijait és a nadrágját. Nem tudtam kit sajnálok jobban, mikor egyszerre kiabált az anyukája is vele és az apukája is: a kislányt, vagy magamat. 

Itt gondolkodtam el rajta, hogy jól meggondoltam-e azt, hogy mire vállalkoztam. 

Miután sikerült ráimádkozni a ruhát, az apukája vitte be őt oviba. Egész nap szakadt az eső, így én ma nem mentem velük, maradtam Victoriának segíteni. 

Ha nem lett volna elég, hogy Hailey nyűgös, Theo, mint kiderült, kétszer olyan nyűgös volt ma. Take a deep breath, és belekezdek a sorolásába, hogy mik történtek ma! 

• Theo nem akart semmi áron enni, semmit. Sírt, ha a szája felé közelített a kanál. Sem nálam, sem Victoriánál nem volt hajlandó enni. 
• Ahogy Victoria elment Haileyért az oviba,egyedül maradtam a kicsivel. Mondanom sem kell. Sírt, szomorkodott, majd egyszer csak. Igen, elaludt rajtam. Úgy tűnik a hangom kiüti a kölyköket, ha éneklek nekik. 
• Hailey nem akart semmi áron hallgatni rám. Akármit mondtam, ellenkezett. Majd kompromisszumot kötöttünk: ha jó kislány, és szót fogad, ehet egy kis csokit. Ez máris felkeltette a figyelmét...egy ideig. 
• Sírt, hogy nem nézhet tv-t, sírt, mert hiányzott neki az apukája, sírt mert hiányzott az anyukája, de valahogy ezeknek a sírásoknak mindig nevetés lett a vége. Szerencsére szereti, hogy amikor elbújik valahova, megkeresem és örülünk egymásnak. 
• Leültünk mesét olvasni, gyurmáztunk, babáztunk, boltosat, doktorosdit és építőset játszottunk. Jó tanács: tudd az összes szerszám nevét, meg az összes orvosi eszköz nevét, mert ha nem,  nos...elvesztél barátom.
• Hailey bepisilt, de senki sem érti miért, mert ezer éve nem csinált ilyet. 
• Nem akarta megenni a vacsoráját teljesen, csak az avokádót, és a halat. Kit érdekel, hogy volt még a tányéron sült krumpli is, bénáknak való. 
• Fürdésnél leöntött vízzel, hatalmas szidást kapott az apukájától. 
• Fürdés után fogmosás, öltözés, majd sűrű bocsánatkérések a kisördögtől, hogy rossz volt ma, és köszöni szépen, hogy játszottam vele, és megpróbál holnap jobban viselkedni. 

Nos, azt hiszem a gyerekekkel ennyi volt mára. 

Hogy ezen kívül mit csináltam ma? 

Amíg Hailey oviban volt, Theo pedig elment Victoriával, takarítottam. Felmostam, ruhákat hajtogattam, eltakarítottam a konyhában, kitakarítottam a fürdőt, majd pihentem. Reggeliztem, majd ebédeltem, és a szokásos: ruhákat és sminkeket nézegettem a telefonomon. 

Dovval megrendeltük nekem a SIM kártyámat, majd beszélgettünk egy kicsit. Próbálok minél nyitottabb lenni feléjük, hiszen nem akarom, hogy azt higgyék titkolózok, vagy nem akarom, hogy megismerjenek. Egyszerűen csak furcsa még a helyzet számomra, de próbálkozom! 

Igazából ezt a mai napot, elkönyveltem magamban úgy, hogy ez a kezdet, és minden kezdet nehéz, ez egy ilyen nap volt, nem szabad emiatt csüggednem. Ugyanúgy, ők is emberek, mint én, és nekik is lehet rossz napjuk. A gyerekeknek is lehet rossz napjuk. Nem hibáztatok senkit, semmi miatt. Tudom, hogy nekik is ugyanolyan nehéz, mint nekem. Megszokni egy új embert, megmutatni neki mindent, és megtanulni vele együttműködni. De tisztelem őket rettentően, hogy ennyire türelmesek, és segítőkészek. 

Nem is választhattam volna náluk jobbat. 

Hálás vagyok azért, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen családhoz kerültem. És tényleg, mindennek a kulcsa a kommunikáció, és az, hogy segítünk egymásnak. Hogy én is ugyanúgy támaszkodhatok rájuk, mint ők rám. Fontos, hogy a segítségnyújtás kölcsönös legyen. Ha ez stimmel, már nem lehet semmi gond. 

Tudom, hogy szükségük van a gyerekeknek is egy kis időre, hogy megszokjanak engem. A hangom, a jelenlétem, a habitusom, a módszereim. Tudom, hogy nekik is ugyanúgy türelmesnek kell lenniük, mint nekem. Tudom, hogy nekik is, ugyanúgy, mint nekem, ki kell még sok mindent tapasztalniuk, hogy mit tehetnek meg, és mit nem. Feszegetik a határokat, hogy meddig mehetnek, és ez így van rendjén. Itt pedig már csak rajtam múlik az, hogy meddig engedem, hogy menjenek. 

Hogy mire jó ez, hogy most megtapasztalom mindezt? 

Felkészít az életre, az anyaságra, a szülőségre. Megtanít arra, hogyan neveljek gyereket úgy, hogy mellette végtelenül szeretem őket. Hogy hiába vagyok rájuk mérges, mikor megölelnek és puszit adnak, minden dühöm elszáll, de muszáj tartanom magam. Rengeteget tanítanak a szeretetről, a törődésről, játékról, anélkül, hogy ők ezt tudnák, hiszen nekik még ez annyira természetes. 

Hálás vagyok magamnak, és a sorsnak, hogy rászántam magam erre a döntésre. Köszönöm. Komolyan, köszönöm május nyolcadikai Niki. 

Attól függetlenül, hogy talán ez volt a legnehezebb napom, ez volt az a nap is egyben, amikor végre tudatosunk bennem, hogy mégis mennyire örülök annak, hogy itt vagyok. 

Niki x